Szerettem volna mindenképpen írni valamikor a szakváltásról - vagyis arról, hogy nem szabad leragadni. :)

Ugye elég kényes téma, hiszen az ember azt hiszi, hogy ha már végre sikerült kigondolni hogy mi lenne szuper a számára és még fel is veszik, ki akar arra gondolni hogy esetleg abszolute semmi köze nem lesz az elképzeléseihez, és nem is érdekli? Vagy megutálja az egészet? Na meg ha valaki fizet is félévente, még nehezebb az egész. 

Én nem azon a szakomon kezdtem, ahol most vagyok. 2017-ben érettségiztem le, de sajnos nem sikerült minden úgy, ahogy szerettem volna, és még csak okos sem voltam - megjelöltem az ELTÉN a koreait meg a japánt, meg a Károlin is a japánt. Lecsúsztam az összesről; nem úgy csináltam, hogy harmadik helyre tettem egy alacsonyabb ponthatáros szakot, sőt.. :D De ugye van a pótfelvételi, ami azonban ha jól tudom mindig azt jelenti, hogy ha fel is vesznek, onnantól fizetősön vagy. Én a szüleim elé álltam, közöltem velük mindent, és megkérdeztem mi legyen, hiszen egyedül nem tudtam volna finanszírozni. Mondtam, hogy esetleg várok egy évet és addig dolgozok, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy inkább kezdjem el és ők majd fizetik. Így lett. 

Most azt hogy hova jelentkeztem és mire, inkább nem írnám le, mert nagyon negatív véleményem van - de ez nem azért van mert az egyetem szar, vagy a tanárok csapnivalóak. Hiszen ezen az egyetemen maradtam, és szeretem is nagyon. :) A tanárok is írtó cukik voltak mind, és mikor volt akinek írtam hogy gebasz van és lehet nem maradok, sok sikert kívántak és rettentő megértőek voltak, valamint segítőkészek. A probléma az volt, hogy szerintem új nyelvet elkezdeni egy egyetemen eléggé.. szar. Nekem nem ment, és így nem is akarnám soha. Számomra túl sok volt az elvárás, és a teher. Ráadásul nagyon kicsi volt a szakom, lecsúsztam a gólyatáborról is, és olyan szintű klikkesedés volt hogy nem igaz. Nem sikerült hónapok után sem beilleszkedni, a szak csoportja inaktív volt, és egyszerűen nem éreztem úgy, hogy ott lenne a helyem.. és ha már idegennyelv, előre is bocsánat kedves introvertált társaim :D, de muszáj nyitottnak lenni és összedolgozni. Bennem ez nem volt meg, iszonyatosan szorongtam és nem tudtam feloldódni, és hát a szaktársaim sem voltak nyitottak felém, de míg ők ott voltak egymásnak, addig én egyedül voltam. És igazából míg a nyelv tetszett, a történelme meg egyéb hozzátartó kurzusok nem kötöttek le egyáltalán. November körül írtunk egy jó nagy zh-t, lecsúsztam a kettesről pár ponttal, és a tanár nem is ajánlotta hogy újraírjam mert annyira hiányosságom volt. Ekkor ütött be az, hogy mennyire nem élvezem és hogy mennyire el akarok onnan menni. De már be volt fizetve és nem mertem elmondani otthon - aztán persze mire hazaértem kibukott belőlem, elsírtam magam Anya előtt, aki viszont végig támogatott csak annyit kért, hogy legalább nézzek olyan szakot ami érdekel, és ha lehet, ne engedjem el. Ez nagyon jól esett és a mai napig hálás vagyok azért, hogy ő az anyukám. Hiába voltam már 20 éves, kellett a támogatás és a törődés, mert nagyon el voltam keseredve. Nyilván abból a tekintetből is szerencsés vagyok, hogy ezt a családom megtudta engedni magának, és őszintén sajnálom azokat, akiknek még ez is rátesz egy lapáttal az egészre hogy ez nem opció és még a hitellel is szívhatnak, vagy saját maguknak kell megteremteni a pénzt erre. Ami egyáltalán nem könnyű..

Szóval váltottam. Mivel én egyetemen belül váltottam szakot, ezért nem volt bonyolult, de keresztféléves átjelentkezés nem lehetett - ennek ellenére engedélyezték hogy a 2018. szeptemerében induló képzésre mehessek, szóval szerintem én voltam az első kb. :D Ez már egy jóval nagyobb szak, van egy szép nagy csoportunk, felsőbbévesek & diplomásak benne, akik minden anyagot már meg is osztottak velünk az első félévben, és. teljesen más az egész arculata. Gólyatábor megint hatalmas off volt (ebben az évben ismertem meg a páromat és vele voltam elfoglalva), ennek ellenére most megtaláltam a helyem, és habár sok ideig (kb egy félév?) tartott hogy jó barátokat szerezzek, ameddig nem is volt ,,kávézós" társam, addig is legalább élveztem az órákat, aztán a többi jött magától. :) Nem ment az egész simán, de az az igazság, hogy merni kell. Össze kell szedni a bátorságunkat arra, hogy lépjünk, és merjünk változtatni. És! Sokat mérlegelni, sokat gondolkozni, esetleg a szakok mintaterveit vizsgálgatni, hogy érdekel-e amiről nagyjából szólni fog. Én sok mindent nem tudtam, se a kreditekről se semmiről, főleg hogy ugye gólyatáborban sem voltam.

És bármennyire is nehéz introvertált beszariként, muszáj egy picit nyitni. Csak legalább annyira, hogy lássák nem rosszindulatú az ember lánya, csak resting bitch face szindrómás. :)